Barangolások az Alpokban

Barangolás az alpokban

A Dolomitok és a Garda tó
Barátaim hosszas unszolására, de nagy örömmel vetetem papírra ezt a néhány sort, abban a reményben, hátha Te is kedvet kapsz kedves Olvasó, hogy a kerékpár nyergéből szemléld a hegyvidéki táj szépségét és élvezd a túrázás örömeit. Íme:
Augusztus közepe, perzselő nyári hőség. Aki teheti a strandon, a vízparton hűsíti magát. Az utolsó munkanap. Holnap már mi is nyaralunk, cél: a Dolomitok, az olasz Alpok. Sorrendben ez már a hetedik alpesi túránk, amelyet kerékpárral járunk végig.  A bringákat autóval visszük Villach-ig, innen már csak egy ugrás az olasz határ. Terveink szerint a néhai Osztrák-Magyar monarchia déli határvonalát követjük kisebb kitérőkkel.
Az autót magára hagyjuk és nekivágunk. A határátkelőnél meg sem állunk. A tiszt unottan ránk néz és int: tovább! Az út Tarvisio-ig még emelkedik utána enyhén lejteni kezd. Vasárnap este van, a városi piacot már takarítják, az árusok jó része bezárt. Néhány turista lézeng még az üzletek között. Átgurulunk, kezd szürkülni az eső is csendesen szemerkél. Az autópálya kanyarog fölöttünk, mellettünk. A sokadik híd után kis forrás csobog az út szélén, az autósok megállnak vizet venni. Helybéliek. A folyó felőli oldalon kis út vezet le a fövenyre. A folyóágy itt jó háromszáz méter széles, de a víz csak három lépésnyi benne. A tavaszi árvíz nyomai jól látszanak, mindenütt hordalék, erdei szemét. Apró kavicsos részen állítjuk fel sátrainkat.(1.)

2.nap Hétfő
Reggel 7 óra. Ébren fekszünk a sátrakban, esik, majszoljuk a reggelit, lassan pakolászunk. Egy óra múlva alábbhagy a csöpögés, összecsomagolunk. Az ég borús, mindenütt páratömegek szállnak fel az erdőből és úsznak tova a sziklás gerincek mentén. Indulunk kifelé az aszfaltútra, de a vízmosásban, ahol tegnap lejöttünk kedélyesen csobog a víz. Sebaj, két farönkön végigegyensúlyozunk, a bringákat a vízben toljuk az országútig. Vidáman gurulunk tovább. A forgalom csekély, van lehetőség a bámészkodásra. Egy helyütt a falban lőrések és vasajtók, még az első világháborúból maradtak itt. Elérjük a Tagliamento völgyét. Nyugatnak fordulunk a folyásiránnyal szembe. Az út rendre elkerüli a falvakat, a forgalom már erősebb egészen Ampezzóig. Itt leszűkül az út, az autók is elmaradoznak. Az út fel-felkúszik az oldalba, majd visszaereszkedik nem kis bosszúságunkra, néhol 100-m szintet is veszítünk. A táj barátságos, erdős, a háttérben csipkés sziklacsúcsok zárják el a kilátást. Forni di Sopra hangulatos főterén kis gótikus templom áll és körötte néhány tucat turista üldögél, beszélget önfeledten. A hágó előtti utolsó 5 km-en járunk. Egyenletes 7-8%-os emelkedő számozott hajtűkanyarokkal, sűrű erdővel övezve, ezt már szeretjük. Néhány perc múlva felérünk. Mauria hágó: 1298 méter. A másik oldalon szép fenyves kísér végig lefelé. Az út az esőtől vizes, óvatosan ereszkedünk alá. Ez már a Piave völgye. A nyolcvanadik kilométernél járunk, amikor megpillantjuk lent a kékeszöld vizet. A fehér mészkőmederben fantasztikus színe van a folyónak. Felhős időben – mint most is – haragos, kékesszürkés árnyalatú, de amikor kisüt a nap, sárgászöld tónus veszi át a helyét. Pelos településnél érjük el a völgyutat, dél felé tartunk. A falvak szinte összeérnek, az út is eltávolodott a folyótól. Sehol egy barátságos erdő- vagy rétszéle, ahol felverhetnénk a sátrakat. Délután 6 óra, a napi penzumot már teljesítettük. Hosszú alagutak és völgyhidak követik egymást. Néhol az egész falu alatt végighúzódik az alagút. Utunk egy gigantikus viaduktra fordul rá. Mellettünk kis rés a szalagkorlát végtelenbe futó sávján, gyorsan átpréseljük a felmálházott kerékpárokat. Néhány méterrel odébb, a csalitoson átvágva a régi műút kanyarog hosszan a sziklafalba vájva. A forgalom nulla. Az útkanyarulat fölött kis sziklapárkány ugrik elő a fenyvesből. Feltornásszuk a bringákat. Pazar hely. Már állnak a sátrak, mikor kiülünk egy magasságjelző kőre és lógatjuk a lábunkat a semmibe. Alattunk a régi út, előttünk szemmagasságban a viadukt íveli át a szurdokot és tűnik el egy távoli alagútban. A völgy felső részéről felhők hömpölyögnek lefelé és körülfollyák a híd karcsú acéltestét. A szemközti hegyoldal szürke tömegébe hirtelen éles, narancssárga fény hasít bele és gyorsan lendül a csúcsok irányába. A lenyugvó nap még két percre áttörte a felhőtakarót és sejtelmes fényt varázsolt kis táborunk köré.

3.nap Kedd
Hajnal. Kikukucskálok. Harminc méterre sem lehet ellátni, minden felhőben úszik. Egy jó óra múlva már világosabb van, és mintha egy kis kékség is felsejlett volna az égen. Pakolunk és gurulunk le a kis, keskeny szerpentínen. Mintha a napocska is csak erre várt volna, áttörte a felhőtakarót és sugarai végigsuhantak a tájon. A kerékpáros hangulata is jobb, ha a verőfényben tekerhet, mint amikor a hideg eső mossa orcáját. Festői falucskába gurulunk be, ez Parlaro. Mióta kész az új út, azóta csend és békesség honol a völgy eme szegletében. Emberek sétálnak kényelmesen és nézik a tovasuhanó kerékpárosokat. Visszatérünk a főútra. Erős forgalomban érjük el a következő alagutat, az előjelző tábla tanúsága szerint több mint két kilométer hosszú. Már rutinosak vagyunk. Hol is a régi út? Nyilván a folyót követi. Így is van. Jó öt kilométert tekerünk a kacskaringós utacskán, s közben önfeledten bámészkodunk. Elérjük Bellunót, amely jelentős települést képez ezen az aprófalvas hegyvidéken. Továbbra is a Piave mentén haladunk. A völgy kiszélesedett és nagyjából síkon tekerünk. Később a folyó dél felé kanyarodik, hogy egy íves kanyarulat után végleg elhagyja a hegyeket és az Adria felé vegye az irányt. Nyugatnak tartuk, a Brenta völgye már csak néhány kilométer, oda igyekszünk. A térkép szép tavacskát jelöl a Cismon folyó felduzzasztásánál, már előre örülünk, hogy milyen jót fogunk fürdeni. Keserves csalódás a félig kiszáradt meder látványa, az út, amely éppen középen szelné ketté a tavat, most a kiszáradt iszap közepén kanyarog. Még magunkban dohogunk, mikor újabb alagút tűnik fel, ez túltesz az eddigieken: három kilométernél is hosszabb és nem nagyon akarunk belemenni. Az alagút jeges lehelete és a végtelen, párás sötétségbe vesző lámpák fénye eltántorít bennünket. Irány a régi út. Meg is van, habár oly keskeny, hogy kishíján elmegyünk előtte. A kiszáradt tavacska lejjebb kezd erőre kapni és ahogy közelítünk a duzzasztógáthoz, úgy lesz a mederben egyre több és több víz. Nevesincs falu, csak néhány ház. A házak után kis tóvá duzzad a patakunk. Gyorsan le a partra és már lubickolunk is. Nagyon jól esik lecsutakolni a sós izzadtságot, rögtön felfrissülünk. A falu irányából, a hegyek között szuroksötét fellegek gyülekeznek, ennek fele sem tréfa, jó lesz igyekezni és valami fedelet keresni. Iszkolunk az eső elől, de sehol egy beálló. Az első kövér esőcseppek már kopognak a sisakomon. A völgyzáró gátnál járunk de a fáktól nem látszik. A völgy utolsó néhány kilométere szakadékszerűen zuhan alá a Brenta medréhez. Az út erősen lejt, egy kis kanyar után méteres betontömbök zárják el az utat az aszfalt teljes szélességben. Már korábban is láttunk zsákutca táblákat de nem hittünk nekik. Mögöttünk a vihar, előttünk az elzárt út. A zivatar szele már rázza fejünk felett a fákat. Előre! Átemeljük a bringákat. Következő kanyar. A szánk is tátva marad, az út úgy van belefaragva a függőleges sziklafalba, mint egy szabályos, oldalára döntött U-betű. Fékezünk, a fal tövébe támasztjuk a gépeket. Abban a pillanatban lezúdul a trópusira emlékeztető zápor. A völgy túloldala belevész a vízfüggönybe. Hozzánk egy csepp sem esik be az úton azonban kis vízfolyások indulnak.(2.) Fél óra elteltével, ahogy jött, olyan gyorsan tova is vonul a zápor. Most látszik csak, hogy völgyünk alig kétszáz méter széles és ugyanilyen magas, függőleges sziklafal alkotja az oldalát. Csodálatos látványt nyújt az előbukkanó nap sárgás fényében. Az út tényleg olyan keskeny, hogy némelyütt bizony csak a kerékpáros fér el rajta. Leérünk a Brenta völgyébe. Egy udvarház hátsó kertjébe lyukadunk ki,onnan két bokrot félrehajtva jutunk ki az utcára. Cismon di Grappa. A kőből rakott templom erődszerű tornya felett a Mte. Grappa párában úszó hegytömbje emelkedik. A főút nagyon forgalmas, de szerencsére a falvakat kis mellékutak kötik össze. Hat-nyolc falun is átgurulunk, mindenütt emlékművek, örök emlékére a háborús Hősöknek. A Brenta néhol „raftingolásra” is alkalmas. Campolongo falunál kiépített vadvízi evezős pálya is van és szépszámmal úsznak lefele a gumicsónakok. Bassano di Grappa az utolsó település a hegyek lábánál, innen már a Pó alföldje nyújtózkodik a láthatár végtelenjébe. Most néhány napra elhagyjuk a hegyi utakat, hogy egy kis városnézéssel színesítsük kalanjainkat. Késő délutánra jár, a nap már el-el éri a fák koronáját. Kis városka esik utunkba, Marostica. A fellegvár messziről látszik a domb tetején. Alatta középkori belváros kis kövezett utcákkal, hangulatos vendéglőkkel, lézengő emberekkel. Lassan kigyúlnak a lámpák, halk zeneszó és a vacsora illata leng köröttünk. Ideje lenne nekünk is harapni valamit. A tájékozódás nagyon könnyű a régi belvárosokban, a főtérről sugárirányban indulnak az utak, csak toronyiránt el kell indulni. Ismét a nyeregből bámészkodunk. A táj kissé egyhangú, háromféle domborzati forma van csupán: gyárépület, lakóház és kukoricás kétszáz méterenként ismétlődve, végestelen végig. Ahol mindez véget ér, ott kezdődik a falu. Nem épp kedvező adottságok a magunkfajta, magányra vágyó, vadkempingező kerékpárosoknak. Az utat mindenütt öntöző csatornák szegélyezik kis zsilipekkel, átereszekkel. A terület teljesen sík, de a víz mégis jó tempóban folyik. Érthetetlen. Besötétedik, mire felállítjuk sátrainkat egy kis lucernás szélén.

4.nap Szerda
Reggel hat óra. Ébredezünk. Összecsomagolunk mielőtt még a gazda kijönne dolgozni. Eddig bármerre is jártunk Európában, sehol sem tapasztaltuk, hogy bárki neheztelt volna, azért, hogy a telkén aludtunk. Inkább még néhány kedves szót is szóltak a megpakolt bicajokat látva. Nyolc órára beérünk Vicenzába. Irány az óváros. Szerencsére minden olasz városban született vagy munkálkodott néhány világhírű művész, így nevezetességekben és látnivalóban itt sincs hiány. A város híres építésze Andrea Palladio volt, a kései itáliai reneszánsz meghatározó alakja. Néhány tucat palota, lakóház, templom fémjelzi vicenzai tevékenységét. Biciklis városnézés. Hevenyészett térképvázlat alapján végigjárjuk a leghíresebb épületeket. Néhány fénykép és a benyomások maradnak az ember emléktárában. A főtérre érve jön csak a meglepetés, aki már járt Velencében ugyancsak elcsodálkozik. Azt tudtuk, hogy a terület közvetlenül velencei Dogék fennhatóság alá tartozott, de hogy a Szt.Márk teret egy az egyben lekoppintották, nem nagy fantáziára vall. Minden ugyan olyan; az L alakú tér egyik szárán árkádos palota, a városi őrség lakhelye, a sarkon a Bazilika fenséges, emeletes árkádsorával és nyolcvan méter magas vörös harangtornyával, a Doge palota „helyén” a városi elöljárók palotái. A tér közepén az elmaradhatatlan oszlop, tetején a szárnyas oroszlán gubbaszt, kissé egykedvűen, kissé álmoskásan – ezen a korai órán. Néhány kört teszünk a macskaköves utcákon. Kései reggelinket a városi parkban költjük el, a fák árnyas koronája alatt.
Átgurulunk Veronába. Egy újabb kör zárul be, amikor megállunk a kereskedők háza előtt a piactéren. Öt évvel ezelőtt ugyanitt álltunk és reménnyel telve de kicsit félénken sétáltunk végig a város utcáin, hogy felfedezzünk egy újabb fejezetet Itáliából. Most kicsit otthonosabban mozgunk, nagyjából tudjuk mi merre található. Rengeteg a turista, sokhelyütt tolni kell a bringákat, mert annyian vannak. Ülünk az Adige partján, bámuljuk a sodródó hattyúkat. Alaposan megizzadtunk, mire mindenhol átverekedtük magunkat és végigjártuk a látnivalókat. Böngésszük a térképet. A Garda tavat délről megkerüljük, és úgy kanyarodunk vissza a hegyek közé. A forgalom iszonyatos, kamionok tömege zúg el a fülünk mellet, bámészkodni lehetetlen. A tó déli partján végestelen végig nyaralók sorakoznak, a vízhez le sem lehet menni. Néhol a tó kékes-zöldes tükre fel-felcsillan a házak között, a túlparti hegyek azonban a távoli párába vesznek. Erőltetett tempóban megyünk Desanzano-ig, itt a forgalom java Brescia felé kanyarodik. Fellélegezhetünk. Sötétedik, kis füves dombon verünk tanyát. Vidáman duruzsol a gázfőző. Északon a hegyek felől villámok cikáznak. Forró szél fúj, a kimosott ruhák percek alatt megszáradnak, de később oly erőre kap, hogy a sátor viharzsinórjait is ki kell feszíteni. Lent a tó tükrén színesen csillognak a szomszéd falu fényei és távoli, halk zenefoszlányok vegyülnek a tücsökhangversenybe.

5.nap. Csütörtök
Szép napsütéses, kakukkos hajnal, jó párás a levegő. Az utunk kicsit távolabb kanyarodik a tótól, de nagyjából egyenes és nincs nagy forgalom. Az út mellett biciklibolt, megállunk nézelődni. Később két helybéli kerekes csatlakozik hozzánk, jó iramban haladunk. Nagyot néznek, amikor negyvenes tempónál lehajtok a padkára, szerteszét fröcskölve az apró zúzott követ. Sürgős fényképeznivalóm van. Jóval a tó szintje fölött vagyunk, alattunk Salo városa, gyönyörű a panoráma, habár a szemközti oldal a párában sejlik csak. Útkereszteződés Tormini falucskánál. Hosszan állnak sorba az autók, sebaj, elgurulunk mellettük. Szeretnénk átkelni, de lehetetlen. 6-7 perce állunk és az autók folyamatosan özönlenek mindkét irányból. Aztán az elöl álló autós idegei nem bírják tovább, kivág. Fékcsikorgás, dudálás, anyázás de a kavarodásban gyorsan átslisszolunk. A teherautó forgalom Vobarno-ig igen erős, odaérve megpillantjuk az okát is. Hatalmas acélmű nyújtózkodik a falu határában, ezért a zsúfoltság. Feljebb a völgy már csendes, köröttünk festői falvacskák. Elérjük a furcsa nevű Lago d’ Idro-t. A felszíne türkizkék és számtalan kisebb-nagyobb vitorlás hasítja vizét. Nekivágunk a hágónak, 1500 m szintet kell legyűrnünk. A délutáni esőhöz közben összegyűltek a felhők, de megvárják míg felérünk az első faluig, csak akkor zúdulnak rá a tájra. Állunk az eresz alatt, az esőcsatorna fél méterre lövelli ki a leömlő vizet. Mikor alábbhagy, körültekintünk. Bagnolino falucska a meredek hegyoldalba épült, a főutca oly keskeny, hogy csak egy irányba férnek át az autók. A templom kis csúcson áll és körülötte a lakóházak szőlőfürtszerűen a sziklafalra vannak tapasztva. Egy fél órát is elnézelődünk, mire újra nyeregbe szállunk. Igyekeznünk kell, mert jól benne vagyunk már a délutánban és még sok van hátra. Az út meredek, jobbára 10%-os, de néhány szakaszon még több. Az eső is csendesen szitál, de belül talán még vizesebbek vagyunk, izzadunk, mint a ló. De a táj az,.. az csodálatos. Fenyőerdő, hatalmasra nőtt példányokkal, közte kis tisztások selymes, smaragdzöld fűvel, kedvem lenne végigheveredni. Pihenő. Bevárjuk egymást. Itt már mindenki a maga tempójában teker, ki-ki milyen erőben van. Az előttünk álló utat inkább szintkülönbségben, mint megtett kilométerben mérjük, 300 méterenként pihenő. Előhalászok némi nyirkos keksztörmeléket meg egy fonnyadt banánt. Nem vagyok éhes, de azért csak tömöm magamba. A néhány perc alatt a vizes trikó jegesborogatássá alakul. Nyomulunk tovább. 1500 m-es magasságban járunk, a fák megritkulnak, alacsonyabbak és tépázottabbak is mint lejjebb. Főként vörösfenyő, elvétve néhány lúc. Itt teljesen hiányzik a törpefenyő övezet, ahol a fák elfogynak, onnan kezdődik a legelő, és persze a sípályák. A felhők miatt hamar sötétedik. A hágó előtt füves, dimbes-dombos a táj, szürke fellegfoszlányok gomolyognak körülöttünk. A végére kicsit lelassultunk, elfáradtunk, de fent vagyunk.
Passo Croce Domini 1893 m. Gyors ruhacsere, jól esik a száraz trikó, közben vacogunk, 5-6 fok van csupán. Nem sokat időzünk, mert az eső újra rázendít és ráadásul a szeles oldalon vagyunk. Ahogy az imént már alig vártuk, hogy felérjünk, most mielébb szeretnénk lejutni. A magasságmérő lefelé is olyan lassan vánszorog, mint felfelé. Hiába, vizes, síkos az út nem lehet sietni, bukást nem kockáztathatunk. Lassan házak közé érünk, a település magasra felnyúlik a völgyből. Sátorhely sehol, már csak lépésben gurulunk, hátha akad egy kaszáló vagy valami. Kis magányos ház, kerítése csak egy kifeszített drót. Bekukucskálunk. A ház ugyan zárva, de előtte kis féltető s alatta száraz a talaj. Betoljuk a bicikliket és percekig csak állunk vacogva. Az esőkabát alá csak bekúszott a víz, úgyhogy a harmadik váltás ruhát is elő kell csomagolni, ez már a vésztartalék. A három nyitott oldalra állítjuk a bringákat, középre terítjük a talajtakarót, rá az izolireket és a hálózsákokat. A vizes kabátok lógnak az eresz alatt. Én már a hálózsákban heverek, Pali még vacsorát főz, Gábor pedig a csomagokkal szöszmötöl, de már nem látom mit, lecsukódnak a szemeim. Még hallom az eső egyforma csörgedezését a tetőn, aztán mély álomba merülök.

6.nap Péntek.
Éjfél elmúlt mikor felébredek. Az eső elállt, sziporkáznak a csillagok, fejünk fölött a fényes Arcturus rója égi pályáját. Nyugodtan fordulok a másik oldalamra, reggel szép idő lesz.
A nap a szemközti oldalt süti, úgyhogy nem is időzünk sokáig, gyorsan legurulunk a völgy aljára, ott szárítkozunk és reggelizünk. A tegnapi kisház az Úr ajándéka volt, mert utána hosszú kilométereken keresztül már semmilyen táborhely nem akadt volna. Két óra elteltével indulunk tovább. Szépen lassan emelkedik az út, de nem meredek. Edolo-t elérve már 700 m magasan vagyunk. Az Oglio völgyében ÉK felé tartunk, jobb kézről az Amadello csoport 3500-as havas csúcsai tűnnek fel.(3.) Ponte di Legnano-ban vagyunk, kelet felé a Tonále hágó északnak a Gavia. A Gavia hágó felé vesszük az irányt. A hátralévő út már csak 16 kilométer, de még 1400 m szint van hátra. Aggódva figyeljük az utat, csak nem akar emelkedni, meg lesz ennek még a böjtje. Meg is lett, 12-14%-os szuszogókon kaptatunk. Két kilométer elteltével a völgy ellaposodik és hatalmas, füves katlanná szélesedik ki. Rengeteg autó parkol, mindenütt kirándulók. Élvezik a verőfényes délutánt. A mi utunk azonban nekikapaszkodik a meredélynek. Néhány kanyar után egyszer csak vége az aszfaltnak, makadámút következik. A hétvégi autósok visszafordulnak, már csak nem mennek le az aszfaltról. Nekünk nincs választásunk, csak előre mehetünk. Szemből is szépszámmal jönnek az autók, meg a motorosok is, nem lesz gond. Pár száz méterre hajtűkanyar, hohó újra van aszfalt, de örömünk nem tart soká, mert csak a kanyar van burkolva. Ahol kibukkan az út az erdőből, mindenütt megállunk a tájat csodálni. Későn nyíló havasi virágok pompáznak a fű között. Szépen fogynak a méterek, elhagyjuk az erdőt, lassan a legelőket is, a szomszédos csúcsok csak karnyújtásnyira tűnnek. Kétezer méter felett járunk. Az utolsó 300 méter már nagyon nehezen megy. Gáborék fent várnak, bíztatnak, már csak néhány méter.
A felmálházott kerékpárok a táblának döntve pihennek. Passo Gavia 2621 m. Gyönyörű délután van, a csúcsok felett kis felhőpamacsok, lejjebb az oldalban, a gleccser tövénél újabb emlékmű. Közepén karcsú oszlop, rajta acél sasmadár. Mintha nem is az oszlop tetején ülne, hanem hatalmas, kiterjesztett szárnyaival az ég kékjét hasítaná, a havas, gleccserek szabdalta ormok között. Az árnyékok lassan megnyúlnak, gurulunk lefelé. Szembe velünk az Ortler csoport havas csúcsai látszanak. Sta.Caterinát elhagyva a patakparton táborozunk. Egymás mögött áll a három sátor, odébb egy fához kötve a letakart kerékpárok. Előkerülnek a vacsora kellékei. Amíg a leves fortyog és a gőz kedélyesen emelgeti a fedőt, naplómat írom. Kevés idő jut rá, mindig elmaradásban vagyok. Az est lassan leszáll, sötétség borul a tájra, kigyúlnak a csillagok. A patak vizében frissen mosdva, tiszta ruhába bújva jól esik elnyújtózni a hálózsákban. Lassan saját írásomat sem látom, ideje aludni. Jó éjszakát.

7. nap Szombat
Reggelre kelve szép, napos idő fogad, reggelizünk, pakolászunk. Az első horgász már meg is jelent a parton, úgy tűnik kíváncsi, mert a horgászat ürügyén egyre közelebb jön, végül már a sátrak mellett mártogatja a botot. Addigra már mi is indulunk. Begurulunk Bormio-ba. Néhány képeslapot vásárolunk az otthoniakra gondolva.(4.) Az idő és az út is pazar. Régi hadiút, így a nyolc százalékot nem igen haladja meg a meredekség (az öreg Opel teherautó a maga 28 lóerejével meredekebb úton nem tudott felmenni, ezért ehhez igazították az utat) a vonalvezetése is szép. Jól haladunk, rengeteg a kanyar, egyenes nincs is, csak kanyar. A szerpentín utak gyönyörű mintapéldánya.(5.) Az ég vakítóan kék, a sziklafalak mindenféle árnyalatban sziporkáznak a kőzet összetételétől függően. Két óra is eltelik, mire egy magasan fekvő völgybe érünk. A látvány csalóka, a kiszélesedő teknő és a szemközti csúcsok olyan érzést keltenek, mintha síkon járnánk, de a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem tudunk gyorsabban haladni. Hátratekintve aztán megnyugszik a túrázó, mert olyan meredek az út, hogy hatvannal simán lehetne visszafelé gurulni. Még majdnem egy óra mire elérjük a Svájcba átvezető Wormser hágót.(6.) Kétezer ötszáz méternél járunk, rövid pihenő és egy utolsó nekirugaszkodás, hogy elérjük utunk „csúcspontját” a Stelvio hágót. Szerencsére olyan az út, hogy végig látható az uticélunk, ez nagy könnyebbség. Felfele jövet sok olyan autóval találkoztunk, amelyek sílécekkel voltak megpakolva, mostanra az okát is látjuk. A nyereg feletti gleccser hosszú pályáján siklanak alá az augusztusi síelők – rövidnadrágban. Felérünk, a meggyötört arcok kisimulnak, boldogan, nevetve állunk a fényképezőgép lencséje elé, gondosan elhelyezve a bringákat is. Passo dello Stelvio 2757 méter. (7.) Tucatnyi szálloda és étterem sorakozik idefenn, mindegyikhez külön kis kavicsos út vezet. A parkolók zsúfolásig teltek. Busz áll meg mellettünk, sílécekkel, bőröndökkel megpakolt turisták érkeznek, valamelyik szálloda vendégei. Toljuk a bringákat, az egyik kis étterem zárva van, üres a terasza, oda irányozzuk lépteinket.(8.) Az északi oldal panorámája tárul elénk. Előttünk a völgy teljes pompájában, valahol a távolban az osztrák Alpok vonulatai zárják el a kilátást. Jobbra tőlünk éppen a gleccser ér véget, hogy honnan indul nem is látni, oly magas a hegy. Tíz lépésre elsétálunk a terasztól, és már hógolyózhatunk is. Ahol a gleccser véget ér, kilométer hosszú kőfolyam indul és a kiálló szirteket körülfolyva vész el a völgy kék párájában. Egyhelyütt a szirten kis házikó, de oly megközelíthetetlen helyen, oly távol bármilyen úttól, hogy elképzelni is nehéz miként közelíti meg a gazdája.
Három szín: fehér,  szürke,  kék. A hó ragyogása, a sziklák végtelen tengere és a mindent körülölelő égboltozat. Az élettelen világ színei. Idefenn a többi szín mind-mind az életet jelenti, a havasi virágok színes kavalkádja a tarka pillangók csapongása és a kirádulók színes ruhás hada. Jóideje bámészkodunk már, ideje indulni. Fájó szívvel tekintünk körül, még utoljára. Aztán már csak a szél süvítése és a kerekek surrogása jelzi; zuhanunk alá a völgybe. A kanyarokból mindig visszatekintünk a magos ormokra, amelyek egyre csak nőnek-nőnek fölénk, mígnem végül, megérintik az eget. Trafoi, apró falvacska, alpesi templomtornyát szeretném belekomponálni egy fényképbe, végre sikerül.(9.) Lent vagyunk az Adige völgyében 800 méteren, röpke egy óra alatt kétezer métert sűlyedtünk. Kellemes langyos a délután, keletnek tartunk végérvényesen hazafelé. A völgy széles, lapos, jégkorszaki gleccser formálta. Ameddig ellátunk mindenütt gyümölcsösök, főleg almafák. A locsolók folyamatosan járnak, az almák pedig majd kicsattannak, mint egy-egy felfújt lufi. A látszat. Az íze pedig….. mint a fűrészpor, nem győzzük köpködni. Noha a mi szabolcsi almánkat kóstolták volna, elkeseredésükben biztos az összes fát kivágnák. Közeleg az est. Meráno tán tíz kilométerre lehet. Üres telek nagy fűvel, bokrokkal, patak választja el a szomszéd almástól, remek hely éjszakára. Állnak a sátrak, fürdünk a patakban. A kimosott ruhák a sátortetőn szikkadnak. Nyugodt, békés az este, néhány autó moraja hallik, amint elrobog az úton, de a patak csörgése hamar elnyomja távolodó zaját. Teljes a sötétség, halkan beszélgetünk, míg ki-ki el nem alszik.

8.nap Vasárnap
Vidám, napsütéses reggel, jól aludtam. Reggelizünk, baj lehet a gyomrommal, mert szerencsétlen reggeli szépen visszajött a tegnapi vacsorával egyetemben. Gyors diagnózis, valami vírusos nyavalya. Három nap koplalás. Ez önmagában még nem volna baj, csakhogy három magas hágó áll még előttünk. Az út nagyjából sík, néhol enyhén lejt. Kis falu esik utunkba, a híres Forst sörgyár székhelye. A gyárépületek középkori kastélyra emlékeztetnek, a falak szépen kifestve. Ajtók, ablakok, balkonok vannak felfestve a csupasz falra az igaziak mellé. Az út felett kis függőhíd ível át, összekapcsolva az épületegyüttest. Merano, külváros. Minden csendes, e korai órán nem sokan mozognak. Magányos telefonfülkénél lassítunk, jól esik néhány percet beszélni az otthoniakkal. A belső városmag fallal körülvett apró utcácskák rendszertelen halmaza. Az árkádok alatt kis üzletek hívogatják az ébredező turistákat. A téren misére igyekvő emberek, néhány gyümölcsárus fából ácsolt standján kínálja portékáját. Bóklászunk az utcákon, egy helyütt rezesbanda játszik, másutt az idős veteránok gyülekeznek díszes egyenruhában, bajtársi találkozóra. Ismét nyeregben vagyunk, Bolzano jó órás kerekezésre van. Az útjelző táblák minduntalan az autópályára akarnak terelni, jobb figyelmen kívül hagyni őket és csak menni egyenesen. Rövidesen befutunk Bolzano-ba. Párás, fülledt, esőre hajló idő van, a városnézést rövidre fogjuk.(10.) Fertály óra múlva már északnak a Brenner felé gurulunk. Miénk az egész út, a kocsik az autópályán mennek. Néhány alagút, enyhe emelkedők, elérjük Vaidbruck-ot. Ismét bevesszük magunkat a hegyek közé. A párásság elmúlt, a délutáni nap bársonyos fénye meglágyítja az amúgy haragos fenyvesek zöld színét. Tehenek kolompolnak a réteken. Lépésben haladok, az út nem meredek de egész nap csak néhány kekszet rágcsáltam és kifutott belőlem az erő. A többiek látják sanyarú sorsomat, és ők sem erőltetik a menetet, öt óra tájban tábort verünk.(11.) A szokásos esti cihelődés most hosszabbra nyúlt de hangulatom sokat javult, gyorsan lefekszem aludni.

9.nap Hétfő
Reggeli ébredésnél derül ki, hogy Gábor is beteg, ugyanaz a tünet. Most ketten megyünk lépésben Pali valahol elől nyargal. Rövidesen befutunk Ortisei-be. Télen-nyáron a turisták kedvelt üdülőhelye. Kis információs házat fedezünk fel. Pavilon jellegű épület, benne a falu és a környező vidék térképei mind nyári, mind téli ábrázolásban. Mellette egy nagy tabló, rajta a szállodák fényképeivel és adataival. Gombnyomásra lekérhető a szabad férőhelyek száma, közvetlen telefonkapcsolatba lehet lépni a recepcióval, sőt még taxit is küldenek, ha kell. Odébb bakancs szaküzletet találunk. Palinak régi vágya egy jó kiránduló bakancs, bemegyünk. Röpke órás válogatás után boldogan távozunk a kiválasztott lábbelivel. Lankás a völgy, a levegő pedig oly kristálytiszta, hogy ötven kilométerre is ellátni, felhő sehol. Mindig hamisságot érzek azokon a fényképeken és plakátokon, amelyek színei oly harsányak, oly rikítóak, hogy majd leugranak a papírról. És erre tessék, itt van. Káprázik a szemem mikor a kék ég és a zöld fű találkozását nézem. Ez a pompás Val Gardena a sízők téli paradicsoma. Szelíd füves dombhátak néhány magányos fenyővel, feljebb fehér mészkősziklák döfik át a síma, rugalmas gyepszőnyeget.(12.) Néhány kanyar után feltűnnek a Sassolungo csipkés csúcsai. Messze, az utolsó házak felett kis kőőrlő üzem zakatol. Hatalmas kőmorénára települt, kőhiánytól itt nem kell tartani, csak győzzék megtörni. Fent állunk a Sella hágón, 2214 méterre a tenger szintje fölött. Most nem kell száraz ruhát felvenni, vagy felöltözködni a lejtmenethez, hétágra süt a nap. A táj szépségét szavakba foglalni, csak gyenge karikatúra lenne. Ehhez itt kell állni és végigtekinteni a völgyek fölött, érezni a szél fuvallatát az arcodon, beszívni a virágok illatát, végigsimítani a bársonyos füvön és élvezni a nap sugarainak jóleső melegét.(13-14.) Végtelen nyugalom és béke költözik ilyenkor az ember lelkébe, és akit egyszer már megérintett ez az érzés, többé nem ereszti. Gurulás közben halk sziszegés, lassú defekt, gyorsan megjavítjuk. Leértünk Canazei-ig, most újra kapaszkodunk, ha minden jól megy, ma legyűrünk még egy kétezres hágót. Hirtelen nőtt fellegek játszanak bújócskát az öreg Nappal. A völgy összeszűkül, az egyik hegyoldal teljesen sima, sehol egy repedés, sehol egy kiugró szikla. Az előző zápor fényesre mosta, mint egy tó tükre, úgy csillog a vizes szikla. A hágóhoz közeledve megszaporodnak az alagutak, sok az utat védő féltető is. Hét óra lehet, amikorra felérünk. A hágó széles, hosszan elnyúló, két végén gáttal elrekesztett mesterséges tavat rejteget. Ez a Fedaia hágó 2057 méter.(15-16.) Lassan gurulunk le a túloldalon, az út nagyon meredek 14-16%-os. A felhők teljesen elborítják az eget, szemerkélni kezd. Puff… újabb defekt, ezúttal a másik biciklin. Gyorsan fel kéne állítani a sátrakat, hogy legalább ne ázzunk meg, a gumit meg reggel elintéznénk. De sehol sincs vízszintes terület, odébb fenn a fák között két kis kunyhó áll magányosan, felbaktatok. Az egyik nagyon romos, fala bedőlve, kétarasznyi mohapárna a tetején. A másik egész újszerű, de zárva….de mégsem egy erős rántással sikerül kinyitni, csak be van szorulva kissé. Bent száraz, tiszta a deszkapadló úgy háromszor három méteres lehet, egyébként teljesen üres. Szaladok vissza a többiekhez, már messziről integetek. Bekvártélyozzuk magunkat a kisházba.(17.) Az eső szép egyenletesen kopog a fatetőn. A fal durván faragott pallókból van ácsolva, kétujjnyi résekkel, legalább jól szellőzik.

10. nap Kedd
Gyönyörű napsütéses, friss a reggel. Mi ugyan árnyékban vagyunk, de a Marmolata orma fehéren csillog a fényben. Az étvágyam lassan kezd visszatérni, egy össze-visszahorpadt halkonzervet fedezek fel a táska legalján, azt bontom ki reggelire. Felszerelésünk rendben, nem kell időt vesztegetni a sátrak szárítására sem. Néhány perce gurulhatunk, mikor a fejünk felett egy drótkötélpálya két kabinja éppen találkozik, a kötél maga nem is látszik, elvész a kék háttérben. Kis alagútból magas völgyhídra fordul rá az út. Lent a patak, mellette egy kis aszfaltút kanyarog. Emberek sétálnak és  nicsak egy autó, olyan mintha egy matchbox-ot néznénk az első emeletről. Szédítő a mélység, nehéz megítélni, úgy 150-200 méter lehet. A völgy alján Caprile falucska, kis padon ücsörgünk, nézzük a térképet. Mellettünk fiatal fák, de árnyékot még nem adnak. Tikkasztó a meleg. Feltöltjük a kulacsokat, elindulunk. A szerpentín már a faluban elkezdődik és a hátsó udvarok mögött, felkapaszkodik a fenyvesbe. Az út csendes, alig van forgalom. Fejünk felett az oldalban már látjuk azt a mellékutat, amelyen szeretnénk védiggördülni, de még egy jó órába kerül, mire odaföntről nézhetünk vissza. Völgyünk kiszélesedett, ellaposodott, messze előttünk a Falzarego-Pordoi autóút keresztezi a völgyet. Balra, alattunk a patak – kis tóvá duzzasztva – zárja el az átjárást a túlparton fekvő falvakhoz. Kapaszkodunk egészen Selva településig, itt elágazunk a Giau hágó felé. Az út hirtelen meredekké válik, 10-12%-os szakaszokkal, és nem is nagyon szelídül, míg fel nem érünk. (18.) Délután két óra felé jár, a gomolyfelhők szépen híznak a szél felöli oldalon, lopva figyeljük a szembejövő autókat nem vizesek-e. Szerencsénk van, mikor felérünk még süt a nap, de nyugat felől irgalmatlanul sötét fellegek közelednek. A napsütötte fehér mészkőszirtek kontrasztja még sötétebbnek mutatják a hátteret. (19.) Gyors fényképezkedés, öltözködés. Giau hágó 2236 m. Az eső úgy látszik elakadt az előző gerincen, mert amerre gurulunk kékes az ég. A régi út nyomvonala jól látszik mellettünk, habár a burkolatot már felszedték, amaz csak fele ilyen széles volt, de kétennyi kanyarral. Előttünk Cortina d’ Ampezzo.(20.) Hat év leforgása alatt harmadszor járunk itt. Nem sokat nézelődünk, hamar átvágjuk magunkat a városkán, sok a túrista még mindig. Feljebb, a patak parton ligetes sétány húzódik néhány kilométer hosszan, jó helyet kínála a piknikezőknek. Leülünk uzsonnázni egy padra. Aztán a padot behúzzuk egy fa alá mert csöpögni kezd. Bújkál a nap a felhők között, hol süt, hol meg esik. Ahogy haladunk tovább az aszfalton utolérjük az esőt. Bőrig ázunk. A Dürrensee partján állunk, az elvonuló felhők nyomán fakó szivárvány tűnik fel a Tre Cime csúcsai felett. A kirándulók mind lerohantak a hegyről, egy-két autó áll elvétve a parkolókban. Sötétedik, a csöpögés nem áll el. Bevesszük magunkat az út melletti fiatal fenyvesbe, gyorsan sátrat verünk. Ez a terület még a nemzeti parkhoz tartozik, de reméljük, nem tanácsolnak el bennünket. Még fő a vacsora mikor újra rákezd a csendes szitálás. Hasalunk a sátrakban, odakünn a gázfőzők duruzsolnak csendesen, a fedőkön gyűlik az esővíz. Besötétedett. Csöpp..csöpp..csöpp. Csepeg a víz a fejlámpa fényes üvegszemére. Lassan elszundítunk.

11.nap Szerda
Minden vizes. Az avar és a vastag mohaszőnyeg hangtalanul süpped be lépteink alatt, majd néhány másodperc múlva nyomtalanul kiegyenesedik. Gurulunk a hajnali párában. Előttünk a Reinz völgye úszik a felhőben. Lassan mi is belemerülünk az átlátszatlan tejfölbe. Toblach, kis közértben elköltjük a maradék lírákat, aztán irány az osztrák határ. Jobbra kis patak csörgedezik, két lépés széles ha van; a Dráva. A határátkelőnél hétvégi olasz biciklis kompániába botlunk. Megpróbálunk elvegyülni, hogy gyorsan átjussunk, de a határőr éles szeme rögtön megakad rajtunk, a felmálházott kerékpárosokat kiinti a nagyhangú társaságból. Gyors útlevél ellenőrzés és gurulunk tovább. Néhány kilométerrel lejjebb elhagyjuk a forgalmas dráva völgyet és felkapaszkodunk a festői Gail völgyébe. Kis hágón tízóraizunk. Mellettünk lápos terület, a víz itt még nem tudja eldönteni, melyik folyó felé induljon. Az utolsó völgy. Ezen végiggurulva  visszaérkezünk Villachba, de ez még vagy százötven kilométer. Az út fantasztikusan kacskaringós és dimbes-dombos, olyan, mint a hullámvasút. Erdők, legelők váltják egymást, szelíd dombhajlatok és falvak.(21.) A helybéliek előre köszönnek és kedélyesen mosolyognak az idegenek láttán.
-Langsam, langsam!- kiálltja egy bácsika.
De addigra már tövig rántottam a fékeket, mert a kanyar után úgy 30 %-os a lejtő. Csak ötven méter, aztán ellaposodik. A meredély alján, a kanyarban, vízimalom áll. Két kereke vidáman forog és fröcsköli szét a rázúduló vizet. Negyven kilométert is megtettünk már, de a sok bukdácsolás miatt még mindig ezer méter fölött vagyunk. Végül egy kiadós gurulással elérjük Kötschach-ot, ahonnan sík terepen folytatjuk utunkat. Kezd esteledni, ma már nem érjük el a kocsit, nem is erőltetjük. Szép szálerdő a szállásunk, a fák között hamar sötétedik. Lustán pakolászunk, ez az utolsó esténk. Megesszük a maradék elemózsiát, a zsákok tátognak az ürességtől. A ruhákat csak begyűrjük, hol van már a kezdeti nagy precizitás, hogy minden pontosan a helyére kerüljön.

Reggel kényelmesen indulunk, nem kell már sietni, harminc kilométerre van az autónk. A sátrak szárazak, nincs harmat a fák alatt, csak a mindenhova felragadó gyantacseppek kellemetlenek. A Gail kavicsos medrében mossuk le az izzadtságot, tiszta ruhát veszünk, hogy ne csatakosan kelljen utazni hazáig. Az utolsó ötszáz méter nagy izgalomban telik, nyújtogatjuk a nyakunkat, ott áll-e még a kocsi ahol hagytuk.
Ott állt.
Az ütött-kopott, piros Skoda sokszor és sok helyre elvitt már bennünket és mindig, épségben haza is hozott.  Ezúttal is.
————————————————–VÉGE————————————————-
A kis csapat tagjai: Csatári Gábor, Faragó Pali és jómagam Kántor Zoli ( túra info.: 365-09-45 )